Főleg, ha mi is teszünk érte.
A nagy szárazságok idején az indiánok nem esőért, hanem ESŐT imádkoztak. Nem kérték a zivatart, hanem Isten segítségével megteremtették. A fohászkodásaik során olyan mélyen átélték, amire vágytak, hogy szinte már fizikailag is a bőrükön érezték, ahogyan megnyílnak az Ég csatornái és eleinte lassacskán, majd egyre erőteljesebben hullanak rájuk az áldást hozó esőcseppek.
........Én is valami hasonlót éltem át nemrég Svédországban.
.
- Ezt nem hiszem el! – sápítozott a malmői színház technikusa, miután negyed órával a Retro Slágershow előadás kezdete előtt a hangosító berendezés felmondta a szolgálatot.
- Szerintem ki kell cserélni a biztosítékot! – javasolta a produkció rendezője, Béluska, mire az egyik ottani segítőnk hanyatt-homlok elrohant egy éjjel-nappal nyitva tartó műszaki boltba.
Hiába.
Az új biztosítékkal is zárlatot produkált az erősítő.
- Már tíz percet késünk a kezdéssel!– kesergett a jegyszedő hölgy. – Most mi lesz?
- A világosítóknál van egy tartalék pult! - jutott eszébe az egyik helyi szakembernek és máris kinyitotta az odavezető ajtót.
- Próba szerencse! – rohant fel Béluska is a technikusi lépcsőn és a többiekkel együtt lecipelte a súlyos dobozt.
Átkábelezték a csatlakozásokat, kitekerték-betekerték a megfelelő gombokat, de a berendezés továbbra is néma maradt.
- Nem aktívak a színpadon lévő hangfalak! – idegeskedett a rendezőnk – Ehhez még kellene egy külön erősítő.
-Nincs több ötletünk! –néztek ránk szomorúan a helyiek.
- Ez borzasztó! Ez rettenetes! – tördelte a kezét a főszervező asszony.
- Már húsz percet késünk! – siránkozott ismét a jegyszedő.- Ha nincs műsor, akkor haza kell küldeni a nézőket!
- Ezt a közönségnek magyarázza! – replikázott a hölgy.
- Violának igaza van, ezt meg kell magyarázni valahogy! – vett egy nagy levegőt a főszervező asszony és kirohant az előtérben várakozókhoz:
- Már félórája türelemmel vagyunk! – morgolódtak az emberek.
- Hamarosan beengedjük önöket a színházterembe, de jelenleg a technikai akadályokat kellene elhárítani!
Az egyik néző felajánlotta, hogy hazarohan a saját erősítő holmijaiért, de az legalább
egy óra csúszást jelentene, mivel ő sajnos, a város másik végében lakik.
A másik néző azt mondogatta, hogy ha elmarad az előadás, akkor azt egyhamar nem
tarthatják meg, mivel a budapesti művésznő másnap már visszarepül Magyarországra.
A kétségbeesés percről percre fokozódott.
- Itt már csak a csoda segíthet! – csóválta a fejét Béluska.
- A csoda? - hitetlenkedtek a technikusok.
- A csoda! – hasított belém a felismerés. Hogy is szól Szepes Mária tanítása? „Aki nem hisz a csodákban, annak nincs realitásérzéke!”
Bemenekültem az öltözőbe és imára kulcsoltam a kezem.
Tudatában voltam, hogy a sopánkodás nem vezethet eredményre, ezért
ebben a kívülről tornyosuló káoszban igyekeztem arra fókuszálni kuszán kavargó gondolataimat, hogy legalább belül, magamban rendet teremtsek valahogy.
- Válts frekvenciát! – sugallták valahonnan valakik az ősi indián bölcsességet – Vizualizáld a pozitív végkifejletet!
- Megpróbálom... – suttogtam – Megpróbálom...
Kifújtam magamból a feszültséget és lehunyt szemmel magam elé képzeltem egy mindannyiunk számára megoldást-jelentő életképet.
Nem ment könnyen, mert eleinte mindezt görcsösen akartam.
Aztán – nagy nehezen - sikerült elengedni az „akarást”. Az optimista hozzáállásomnak köszönhetően szinte megnyugodtam.
Eleinte még hallottam a külvilág zajait, de aztán elcsendesült minden.
Kisvártatva tisztán láttam, ahogy Béluska gondterhelten ül az irányítópult előtt.
Idegesen tekergeti- csavargatja a gombokat, majd hirtelen megszólal a zene és életre kelnek a hangfalak. Felderül az arca és fülig érő szájjal azt mondja:
Annyira átéreztem ezt a képzeletbeli boldogító helyzetet, hogy önkéntelenül elmosolyodtam.
Megköszöntem az Égieknek a látomást és reményteli léptekkel sétálgatni kezdtem a kulisszák mögött.
Benyitottam az egyik helyiségbe, amit zsúfolásig telepakoltak különböző holmikkal. Az egyik fekete tárgy hangfalra hasonlított, a tetején pedig mintha egy keverőpult árválkodott volna.
Lerohantam Béluskához.
A rendezőnk – „nincs vesztenivalónk” lelkiállapotban - kérdezés nélkül követett a raktárba, ahol én némán rámutattam a dobozokra. Ő kíváncsian vizsgálgatta a berendezést, miközben hosszasan hümmögött.
Béluska szeme gyanúsan villant egyet, de nem mert bíztatni semmi jóval.
- Ezt az őskövületet valószínűleg azért száműzték ide, mert már használhatatlan. Nyilván recseg-ropog, talán zárlatos is szegény, de egy próbát azért megér. Megnézzük!
És megnéztük.
Lélegzet visszafojtva figyeltük, ahogy a műszakiak segítségével pillanatok alatt helyükre kerülnek a hangládák, ahogy Béluska beállítja a csatlakozásokat és aztán - csodák csodájára! -
A rendezőnknek fülig szaladt a szája – és éppen úgy, ahogy a vízióban „láttam” – azt mondta a szájtátva bámuló jegyszedő hölgynek:
Anyu-sál
Édesanyám 2012-ben fejezte be földi életét, de lélekben mai napig velem van. És nem csak lélekben.
Az igazi szeretet nem hal meg.
Aki valójában hozzánk tartozik, az néha jelekkel üzen nekünk "odaátról".
=
Anyukám sokat utazott Párizsba, ahonnan rendszeresen hozott színes szegélyű, sárgás-aranyló mintákkal cirádázott "Paris", vagy "Bridges de Gala" szövegekkel feliratozott sálakat, amelyekkel Karácsonykor megajándékozta ismerőseit, barátait, mondván:
- Egy sál mindig jól jöhet. Dekoratív, megóv a hidegtől és egy kicsit emlékeztet arra, akitől kaptad.
A színes szegély alapján szelektálta, hogy kinek, melyiket adja majd.
Az égszínkéket a magányosoknak, hogy az Égiek segítségével társat találjanak, a rózsaszínűt a pesszimistáknak, hogy jobb kedvre derüljenek, a barnát az önbizalom hiányosoknak, hogy méltóságra leljenek, a zöldet a reményt-keresőknek, a bordó szegélyűt pedig azoknak, akik valamiért gyökértelennek érzik magukat a világban és biztonságra, otthonosságra vágynak.
Mondanom sem kell, hogy nekem is bőven jutott az "Anyu-sálakból". Mai napig ezekkel kötöm be éjszakára a fájó torkomat, és már nem lepődöm meg azon, hogy reggelre mindig jobban érzem magam.
Sajnos, a sok mosás miatt, az idő múlásával ezek a finom selymek a sorra elrongyolódtak és hiába szerettem volna pótolni őket, itthon nem találtam hozzájuk hasonlót.
Múlt héten meglátogatott egy barátnőm, akivel 30 éve nem találkoztam.
Ő Los Angelesben él, és noha sűrűn leveleztünk, beavatva egymást a mindennapok ügyes- bajos dolgaiba, az "Anyu-sálról" soha nem tettem neki említést.
=
Judith az általa komponált Cantáta bemutatójára érkezett és minden perce be volt osztva, rám azonban mégis szakított időt.
Alig vártam, hogy végre újra személyesen is megölelhessem.
Öröm volt minden vele töltött pillanat!
Egymás szavába vágva meséltünk az elmúlt évtizedek megpróbáltatásairól, néha sírva, néha nevetve az életünk kesze - kusza történésein.
A beszélgetés alatt kicsit fájlaltam a torkom, de ilyen aprósággal nem akartam elrontani a hangulatot, inkább egy mézes teával enyhítettem a megfázás tüneteit.
A délután gyorsan elszaladt.
A zeneszerzőnőnek indulnia kellett a koncert-próbára, de búcsúzóul még adni akart valamit.
Belenyúlt a táskájába és előhúzott egy bordó szegélyű, sárgás-aranyló mintákkal cirádázott "Bridges de Gala" szöveggel feliratozott sálat.
- Majdnem elfelejtettem: ezt Neked hoztam.
Tágra nyílt szemekkel, döbbenten néztem, ahogy kibontja és finom kézmozdulatokkal nyakamra helyezi az "Anyu-sálat".
- Nem nagy ajándék, de azért jól jöhet. – mondta halkan - Megóv a hidegtől és egy kicsit talán emlékeztet majd arra, akitől kaptad. Tetszik?
- Köszönöm - simogattam meg a selymet - Nagyon tetszik…
Judit kislányosan elmosolyodott.
- Akkor biztosan vigyázni fog rád… - bólogatott.
Aztán magára kapta a kabátját, nagy lendülettel kilépett az előszobából és a folyosón talán már nem is hallotta, ahogy rekedten utána szóltam:
- Vigyázni fog rám…Nem is tudod, hogy mennyire...!
Görcs Úr
Sokszor érezzük úgy, hogy nincs kiút a kilátástalan helyzetekből, pedig van.
Ezt a barátnőm története is bizonyítja.
---
Éva pokolian szenvedett.
Az élesen hasító, fránya görcs sehogy se’ akart elmúlni a gyomrából.
Saját bevallása szerint ennek a testi gyötrelemnek lelki oka volt.
Pontosan meg tudta határozni, hogy mikor és kitől kapta azt a verbális késszúrást, aminek következményét most szemmel láthatóan is kimutatta az endoszkóp.
Nem volt szép látvány.
Barátnőm elképedve nézte a vizsgálat leleteit és megpróbált humorral reagálni a drámai helyzetre:
- Kedves doktornő! Én tisztában vagyok vele, hogy ez a fájdalom, ahogy én nevezem:Görcs Úr , valójában a szomszédban lakó ellenségem „ajándéka”.
Az idős főorvos asszony azonban nem "vette a lapot".
– Kedves Éva! Inkább azzal kell tisztában lennie, ez a 6 mm-es ulcus ventriculi (gyomorfekély) nem gyerekjáték. Mindent kövessen el a gyógyulás érdekében, mert ezzel a mély, belső sebbel nem szabad viccelni. Ha jól emlékszem, akkor az édesapjánál is egy lelki motiváció miatt alakult ki hasonló probléma, ami olyan rosszindulatúvá terebélyesedett, hogy már operációval sem tudtunk rajta segíteni.
- Igen, - hüppögött Éva - sajnos, nagyon pontosan tetszik erre emlékezni.
---
Én is nagyon pontosan emlékeztem erre.
Annak idején együtt csináltuk végig az egész tortúrát.
A barátnőm édesapját ugyanis, néhány évvel ezelőtt annyira megviselte, ahogy máról holnapra kitették a munkahelyéről, - ahol évtizedekig hűségesen szolgált,- hogy képtelen volt "megemészteni" a történteket: gyomrára ment a feldolgozatlan pszichés fájdalom.
Pontosan úgy, ahogyan Évának a szomszédja gonoszkodása.
---
Állítólag, hogy ha nem tudunk elmenekülni valaki vagy valami elől, akkor befelé esszük magunkat.
Ideiglenesen enyhülést hozhat az altató, vagy egy ital, de utána annál ijesztőbb a kábulat utáni ébredés.
Az is csak átmeneti megoldás, ha éjszakába nyúlóan jó alaposan kipanaszkodjuk magunkat, de sajnos, a barátnők, a barátok legodaadóbb szeretete sem képes megszabadítani minket a bensőnket pusztító méreganyagoktól.
---
Megfogadva a doktornő tanácsát, Éva eldöntötte, hogy mindenképpen rendbe hozza magát.
Mivel a gyógyszerek nem használtak, természetgyógyászokhoz fordult, akik diétát ajánlottak.
Ám, legyen. Diétázni kezdett.
A zsír- fűszer és hússzegény, lúgosító étrendnek köszönhetően sorra dobta le a kilókat, de Görcs Úr maradt.
A következő tipp a léböjt-kúra volt.
Azt is becsülettel végigcsinálta.
Már olyan tiszta volt az érrendszere, hogy a vérkép vizsgálatoknál csodájára jártak az orvosok, mert negyvenéves nőnél ilyen transzferrin - triolicerid és ferritin adatokkal még nem találkoztak.
A koleszterin-szintje is példamutatóan lecsökkent, csak Görcs Úr erősödött.
Egy fitnesz edző letette a nagy esküt, hogy az ő speciális tréningjével a barátnőm garantáltan elfelejthet minden feszültséget.
Igaza volt.
A csontig hatoló izomláz Éva minden feszültségét száműzte, kivéve a gyomorgörcsöt.
A nagy, görcsös akarás mintha Görcs Urat táplálta volna...
- Mi lenne, ha elmennél egy indiai meditációra? –próbáltam neki én is segíteni a magam módján – Most éppen Magyarországon tart kurzust az egyik leghíresebb jógi...
Éva kapva kapott az ötleten és azonnal elrohant a híres guruhoz.
Hiába.
Minél kitartóbban végezte az ős-keleti "elengedő" gyakorlatokat, Görcs Úr annál kitartóbban ragaszkodott hozzá.
Amikor már minden reményt feladott, az egyik könyvben váratlanul rábukkant egy különleges "hála" módszerre.
Kíváncsian böngészni kezdte, és elképedve olvasta az új lehetőséget, amelyik azt sugallta, hogy akire leginkább haragszunk, annak írjuk le tíz pozitív tulajdonságát.
- Micsoda? – háborgott Éva - Még én szedjem dicsőítő csokorba a szomszédom megnyerő vonásait? Na, azt már nem!
Kis idő elteltével azonban lázadozása kíváncsisággá szelídült.
Ha másoknál bevált, lehet, hátha neki is használ ez a technika?
Mit veszíthet? Legfeljebb egy görcsöt.
Vett hát egy mély levegőt és munkához látott.
Nem kis időbe telt, amíg papírra vetette a szomszédja tíz olyan jellemzőjét, amitől az illető valaha szerethető volt.
Miközben írta, önkéntelenül szembesült azzal, hogy vélt ellensége nem is olyan elvetemült, mint amilyennek mutatja magát. Például: határozottan szimpatikus volt, amikor biciklizni tanította a gyerekeit, vagy ahogy védelmébe vett egy gazdátlan kiskutyát.
Mialatt apránként felsorakoztatta ezeket a pozitív érveket, egyre jobban megkönnyebbült: bármilyen hihetetlen, lassacskán tompulni kezdett a késelő szúrások élessége.
---
Néhány nappal később a főorvos asszony elégedetten nézegette a legújabb vizsgálat eredményét.
- Úgy tűnik, maga teljesen rendbejött. Görcs Úrnak se’ híre se’ hamva. Nem tudom mi történt, de ez a seb eltűnt! Hogy csinálta?
Éva felszabadult sóhajjal, őszintén válaszolta.
- Tetszik tudni, talán azért, mert valahogy már nem érzek haragot a szomszédom iránt ...
A doktornő elmosolyodott.
- Igen, igen. A megbocsátás hatásos gyógyír lehet. Ilyenkor derül ki, hogy az ellenség valójában bennünk van.
-----
Köszönöm, Magdika!
Magdika folyton azt ismételgette, hogy jóság körbejár. Mindenki mindent visszakap.
Talán nem úgy és nem akkor, amikor és ahogyan szeretné, de előbb-utóbb minden számla rendeződik. Nincs kifizetetlen tartozás.
Úgy tűnik, igaza volt.
A hölgy az emeleten lakott és különc magatartása irritálta a szomszédjait. Gúnyolták őt a jó ízű nevetései, a ducisága, a furcsa, kékes-színű lebernyeg ruházata és még furcsább viselkedése miatt.
Magdika ugyanis nem értette az anyagi világot.
Kis iparművész munkáit ahelyett, hogy jó pénzért eladta volna, elcsereberélte: kenyérre, sajtra, vörösborra, mikor mire volt szüksége. Ha valaki megpróbálta kiokosítani a profitszerzés mikéntjéről és arról, hogyan kamatoztathatná a lehető legjobban a kézműves tehetségét, ő csodálkozó szemeket meresztett rá és megajándékozta egy általa készített kékszínű üvegfigurával.
"Én csak azt tudom, hogy adni kell, majd a Jóisten visszapótolja..."
A lakók bolondnak tartották de a külvilág sem vélekedett róla másként. Egyszer tanúja voltam annak, hogy a kapu előtt miképpen követelte tőle a fuvardíjat egy magából kikelt taxisofőr...
"De hát nálam nincs pénz – kotorászott ki Magdika az elnyűtt kis táskájából egy mívesen díszített kékszínű üvegpoharat – de ezt tegnap csináltam, fogadja el a fáradozásáért."
- "Maga most szórakozik velem? - őrjöngött a sofőr -
Azonnal adjon kétezret vagy rendőrt hívok."
Magdika szeme könnybe lábadt és esdeklő tekintettel fordult felém.
"Végszóra érkeztél ... ki tudnál segíteni?"
Mit tehettem volna? Kifizettem a kért összeget.
Magdika nem győzött hálálkodni.
-"Visszaadom…Kamatostól visszaadom."- motyogta.
- "Persze, persze" – legyintettem.
- "Ne feledd, hogy a jóság körbejár" –tukmálta rám mosolyogva az üvegpoharat és nem esett több szó a dologról sem akkor, sem később, amikor néhány nap múlva összefutottunk a lépcsőfordulóban. Ahogy elhaladtam mellette, megjegyezte, hogy kellemes illata van a kölnimnek.
- "Milyen márka ez és hol lehet kapni?"- érdeklődött.
Megmondtam.
Hümmögött.
- "Drága lehet!"
- "Az – feleltem – és sajnos, már fogyóban van."
- "Kár! Pedig illik hozzád!"- bólogatott, majd nehézkesen elindult felfelé a lépcsőn.
Nem láttam őt többé.
Váratlanul távozott ebből az árnyékvilágból.
Gyújtottam érte egy mécsest, amit a tőle kapott pohárkába tettem, és részemről lezártnak tekintettem a kettőnk kapcsolatát.
Ő azonban nem.
Tegnap reggel ugyanis, egy kék borítékot találtam a postaládámban címzés és feladó nélkül.
Egy nyolcezer forintos ajándékutalvány volt benne, ami kizárólag abban a drogériában beváltható, ahol azt a bizonyos kölnit szoktam vásárolni.
